KULToUR-Vidék

Nem is történhet jobb dolog egy hétköznapokon nem túl mozgalmas belvárosi kis térrel, minthogy az adventi időszakban leparkol rajta egy dizájnos busz. És ugyanígy; nem történhet jobb dolog egy kiszuperált régi busszal, minthogy kicsinosítva és "felturbózva" szórakoztatásra, legfőképp gasztronómiai célokra használják. Már tavaly télen is nagy feltűnést keltett a zalaegerszegi Kossuth téren ideiglenesen állomásozó Tütü Gasztro Busz, hiszen ehhez hasonló jelenségre még nem nagyon volt példa a városban. Sokaknak egyből bejött a karácsonyi szezon új forralt borozós, "felmelegedős" télikertje, persze voltak felháborodott hangok is a közösségi portálokon: többen a torzuló városkép miatt fejezték ki nemtetszésüket. Teljesen alaptalanul. Mielőtt megindokolnám, hogy miért, leszögezem: nem reklámozni szeretném a helyet. Nem kértek meg rá, nem fizetnek érte, és alapvetően nincs is szükségük különösebb hírverésre, hiszen a busz a küllemével, és magával a kitelepülés akció

Semmi különös, csak lépcsők. Legtöbbször figyelemre sem méltatjuk őket; maximum bosszankodunk, ha túl magasra kell menni, ha hideg, esős/havas napokon csúszóssá válnak, vagy ha úgy széttöredeznek, hogy az már balesetveszélyes. Lényük és lényegük a funkcióban rejlik, és ennyi. Ez a funkcionalitás azonban erősen hanyatlóban van, mert a legtöbb helyen már a liftek uralják a szintkülönbségek leküzdésére szánt teret. Lépcső egy régi soproni lakóház belső udvarán Részemről maradnék inkább a lépcsőknél. Nem, nem azért, mert lépten-nyomon azt olvasni, hogy a lépcsőzés milyen egészséges, még csak azért sem, mert valójában nem szeretek szűk liftekben zsúfolódni, hanem egyszerűen azért, mert a lépcsők szépek. Illetve ez így nem igaz, inkább mondjuk úgy, hogy tudnak szépek lenni; ahol még foglalkoznak velük a tervezésnél, vagy az állagmegóvásnál. Az építészeti trendek manapság nem feltétlenül kedveznek a hangsúlyos, vagy éppen egyszerűségükben szép lépcsősorok kialakításának. Míg hosszú i

Vissza a jövőbe, és a moziba! Ez a jó kis képzavar azért jutott eszembe, mert a napokban valamelyik tévécsatornán belefutottam a Vissza a jövőbe filmtrilógia első részébe, és rájöttem, hogy ez volt az első film, amit szülői felügyelet nélkül nézhettem meg a moziban, és a nagyteremben! Hogy matiné előadás volt -e, vagy a kora esti hat órás, már nem tudom. (A nyolcas mozira még biztos, hogy nem engedtek el.) Arra viszont emlékszem, hogy a zalaegerszegi Ady mozi Kovács Károly tér felőli sarkán volt egy pattogatott kukorica árus. Olyan régi típus bódé volt ez, amiben még nem Popcorn készült. Tökmagot, szotyolát is lehetett venni ott az idős bácsitól. Jól felpakoltunk mindenből a barátnőmmel, és szépen sorba álltunk jegyért, aztán meg azért, hogy bejussunk a nézőtérre. A szotyit és a tökmagot a kabátunk zsebeibe rejtettük, mert azt már egy ideje nem szabadott enni a film alatt; mi rendes kislányok voltunk, vittünk magunkkal "köpőzacskót". Ebben a történetben két furcsaság va

A nagymamák meghalnak, a pincék eltűnnek. Kihalóban van egy életforma; a Nyugat-Dunántúl dimbes-dombos tájaihoz köthető "hegyre járás". Egy-egy bicikli- vagy gyalogtúra alkalmával évek óta figyelem a lassan enyészetté váló pincéket, régi présházakat. Számos helyen a természet már teret is hódított az egykori épített környezet helyén. Néhol a romokat sem látni a buja növényzet mögött. Máshol megrogyva, vakolat nélkül, lyukas tetővel állnak a házak, a "romlás virágai", amik még pusztulásukban is szépek, méltóságteljesek. A pincék eltűnnek, a szőlők kapálatlanul maradnak, a kultúra változik. Nemcsak maga a kultúrtáj, hanem a falusi életformához kötődő szokások is. A falvakban élők közül is egyre kevesebben járnak ki a szőlőhegyekre, évről évre csökken a megművelt területek száma. Sajnálom? Talán, bár a "hegyi élettel" leginkább úgy vagyok, mint Petőfi a "zordon kárpátokkal": csodálom, ámde nem szeretem. Mert túl sok az ehhez kapcsolódó negatí

Nem vagyok egy tipikus turista, általában gyorsan elkerülöm az útikönyvek által ajánlott nevezetességeket, és saját utamat járva teszek kisebb felfedezéseket egy-egy idegen városban. Így volt ez legutóbb Kölnben, Németország negyedik legnagyobb városában is. Nem időztem a sokat emlegetett kölni dóm előtti téren, és nem mentem be a gótikus katedrálisba. Persze a tornyok többször is megihlettek, de nem a térről felfelé nézve, hanem sokkal távolabbról; a tornyok és a város egyéb épületeinek viszonyrendszere érdekelt, ami többször is jó fotótémának bizonyult. Dóm tornyok a Ludwig Múzeum tetejéről A város építészeti sokszínűsége egyébként is lenyűgöző. Mivel jó ideje vonz a minimál stílus és a Bauhaus dizájn, bőven volt miben gyönyörködnöm. A változatosság különösen a Rajna parton érhető tetten. Az Alteburger utcától elindulva, a folyó bal partja mellett a Severins-híd és a belvárosi Hohenzollern-híd felé sétálva szinte minden történelmi korszak lenyomata megtalálható, és ami a legs

Sosem rajongtam túlságosan azokért a képeskönyvekért, amelyek idillikus módon, néha már álomszerűen ábrázolnak egy-egy várost; illetve annak néhány kiragadott épületét, terét. Persze tisztában vagyok vele, hogy turisztikai és marketing szempontból egyáltalán nem mindegy, hogy mi kerül egy-egy ilyen albumba, és hogy reprezentációs ajándékként sem lehet akármit becsomagolni. Mégis, kicsit idegenkedve lapozgatom az általam ismert (vagy csak kicsit ismert) városokról készült kiadványokat. Túlnyomott színek, tökéletes kék ég bárányfelhőkkel, ablakokon megcsillanó napfény, portalan, szemétmentes utcák, naplementében felröppenő madarak... és a közhelyeket még hosszan lehetne sorolni. Giccs? Talán. Kirakat-érzés? Az. Olyannyira, hogy ilyen képek alapján biztos nem választanék úti célt. Elgondolkodtató viszont, hogy vajon mi lehet ennek a jelenségnek a fonákja. Mi kerülhetne egy úgynevezett "Anti-képes albumba"? Nyilván a nem szépnek vélt épületekről, elhanyagolt területekről (get

Nézzen mindenki magába, és válaszoljon őszintén a kérdésre: előfordult már, hogy tévénézés közben egyből elkapcsolt arról a csatornáról, ahol néptáncot közvetítettek, népdalokat énekeltek, vagy hogy egy nagy sóhajtással reagált arra, amikor egy-egy rendezvényen felkonferálták a soron következő népdalkör műsorát? Nem tagadom, velem ez gyakran megesik, annak ellenére, hogy alapvetően semmi bajom a népművészettel. A népi ornamentika, a hiedelemvilág, az ünnepi rítusok és babonák mindig is érdekeltek, csak úgy mint a páratlan szimbolikájú, hol tréfás/pajzán, hol ijesztő/misztikus elemekben bővelkedő magyar mesevilág. A paraszti kultúra tárgyai gyermekkorom óta körbevesznek, a család ma is őriz jó néhány becses darabot (főleg fafaragásokat, kerámiaedényeket). Édesapám sokáig gyűjtő volt. A 70-es években barátjával és kollégájával, Török Andrással (akinek a hagyatéka immár a Göcseji Múzeum gyűjteményét gyarapítja) folyamatosan járták Zala megye falvait, és próbálták a sufniba hajított

Csokit ettem. Megírom. Szép volt és nemes. Édes, de nem gejl, inkább kesernyés. 55% étcsokoládé, 35% tejcsokoládé és az egyéb hozzávalók: glükózszirup, cukor, marcipán, mogyoró, rum, vanília, meg cseresznyelikőr. Hazudtam: nem is csoki volt, hanem bonbon. Sőt, mi több, bonbonok. Négyféle íz, négyféle forma. Egyik rücskös, másik sima, kettő meg barázdált. Spezialitäten... die Lust am Naschen. Erről van szó! Pont ez kell ebben a stabil szürkeségben. Egy jókedvű nassolás, egy jófajta csokoládé, persze csakis keserű alapon. Harapás, roppanás, olvadás.. máris szebb a világ. Gyors öröm, tartós hatás. A csoki szépít, a csoki energiát ad. A csoki endorfin, a csoki a Gondolat. Szellemi és mentális megújulás. Hogy hizlal? Dehogy! Hiszen azért esszük, hogy utána edzhessünk! A csoki egészséges, zsírégető, izomépítő: sok csoki, sok biciklizés, hosszan tartó friss állapot. A csoki egyezményes nemzetközi jel. A csokizás olyan pártsemleges, határokon átnyúló cselekedet, mely elősegíti a népek b